2019. október 19. Szombat  ·  Eddigi látogatók: 1,580,979  ·  Online: 135
Díszmadár Magazin menü
Magazin archívum
2015.
04  05  12 
2014.
01  02  10  11 
2013.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  12 
2012.
01  02  03  04  05  06  07  09  10  11  12 
2011.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2010.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2009.
01  02  03  06  07  08  09  10  11  12 
2007.
01  02 
2006.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2005.
01  02  03  04  06  12 
2004.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  11 
2003.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2002.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2001.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2000.
01  03  04  05  06  07  08  10  11 
1999.
01  02  03  04  05  06 
Keresés
Vasi Magazin ajánló
Díszmadár Magazin ajánló
Partnereink
Prospektus Nyomda Veszprém
[ Partnerek ]
Hírlevél
Linkajánló
Díszmadár Magazin - Cikkek  
     
 
Rozella pácban
Nyomtatható változat!

.

Azzal szeretném kezdeni ezt az írást, hogy én nagyon szeretem a májust. Szeretem, ahogy kitárulkozik a természet, ahogy első gyümölcseivel megtölti a piaci kofák ládáit. A frissen szedett cseresznyéről pedig mindig gyermekkorom vad világa jut eszembe. De jó is volt, amikor a rokon gyerekekkel meghódíthattuk a vén cseresznyefa legmagasabb ágait, s elvehettük tőle féltve őrzött kincseit. Mert örök törvény, hogy a legérettebb, a legfinomabb megszerzése mindig a legnehezebb.
A felfedező vagy a gyűjtő számára is ez a legnagyobb kihívás, mert a természet megbünteti az óvatlan betolakodót. Mi is leestünk jó párszor a cseresznyefa törékeny ágairól, s megtanultuk tisztelni a termetét. S nem csak mi emberek, hanem az a rengeteg élőlény is, akik időről-időre otthonuknak választják a fa ágait. Már éppen azon kezdtem töprengeni, vajon ha a fa leltárt készíthetne arról, hogy mennyi és miféle különös szerzetnek adott élete során menedéket, hány számjegyből állna az összeg, amikor a cseresznyeárus dörmögő hangja visszahozott a valóságba. Az iránt érdeklődött a maga nem éppen udvarias módján, hogy vásárolnék e valamit, mert ha nem, akkor pár méterrel odébb bámészkodjak. Elnézést kérve gyorsan vettem egy fél kiló cseresznyét, és már igyekeztem is az autóhoz.
Hazaérve feleségem, Edit már az ajtóban állva kiabált felém, hogy hol voltam ilyen sokáig, mert nyitva hagytam az egyik röpde ajtaját. Kosarat ledobva futottam a kertbe. Még azt is elfelejtettem megkérdezni, hogy melyik röpdét hagytam nyitva, csak futottam, ahogy a lábam bírta, s reménykedtem, hogy nem az arák mentek világgá. Megkönnyebbültem, amikor odaérve a rozellák ajtaját találtam résnyire nyitva. A szülők és a már kiválóan repülő két utód lakta a röpdét, és szomorúan láttam, hogy a múlt idő sajnos indokolt, mert csak a felnőtt hím meg az egyik csemete szaladgál izgatottan ide-oda az ülőrúdon. Amint bezártam az ajtót, a szökevények keresésére indultam. Majd egy órán keresztül jártam a környék kertjeit, de sehol nem leltem őket. Akinek már volt ilyen cifragúnyás laposfarkúja, az tudja, hogy rikító színük hamar elárulja hollétüket. Az én madaraim viszont se közel se távol nem voltak se láthatók, se hallhatók. Kimerülve a kereséstől azon gondolkodtam, vajon mi történhetett, hiszen a rozellák, ha kiszabadulnak, általában nem mennek messzire, és a társak hívó szava, no meg az üres has hamar visszahozza a csellengőket. Nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy a már jól repülő fióka a fiatalokra oly jellemző szertelenség miatt anélkül, hogy rögzítette volna a helyet, ahol született, nekiindult a világnak. Repült és repült egyre gyorsabban. Az anyja kezdetben követte csemetéjét, de aztán a kötődés az otthonhoz, meg a párjához való hűség egy idő után visszafordította.
Két teljes nap telt el, mire visszatalált párjához és itthon maradt fiához. Elég volt résnyire nyitni az ajtót, máris berepült, és meg sem állt az itatóig. Kimerült volt, éhes és szomjas.
Másnap reggeltől kezdve hosszú napokon át hívták elveszett csemetéjüket, de hiába. Már én is elkönyveltem magamban a veszteséget, arra gondolva, hogy bizonyára egy ragadozó madár vagy egy macska zsákmánya lett. Lassan helyreállt a rend a röpdében is, a szülök másodszor is nekiláttak a családalapításnak. A mama rendet tett az odúban, takarított reggeltől estig. Aztán másnap lerakta az első tojást. Örömmel néztem, ahogy a hím izgatottan, fejét leszegve szaladgál az odú körül. Arra gondoltam, hogy olyan valami ez, mint nálunk, embereknél a közös szülés. A férfi inkább csak izgul, míg élete párja világra hozza magát a csodát. Eddig jutottam az elmélkedésben, amikor éles kiáltásokkal megérkezett a nagy utazó, tékozló fiú. Nem csak én lepődtem meg, hanem a szülők is, mert már ők is régen feladták a keresést, a reménytelen várakozást. Most pedig itt volt a fiúk előttük két hét után, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akinek rosszul ment a sora az önként vállalt számüzetésben. Tollai kifogástalanul simultak testéhez, szeme fénylett, ahogy felemelt fejjel peckesen végig vonult előttünk. Kedvet egyáltalán nem mutatott arra, hogy csatlakozzon családjához, inkább a kert egyik fájától a másikig repülve légi bemutatót tartott a három csahosnak. Sutyi, a puli nem is állta meg szó nélkül, hangosan ugatta a színes akrobatát.
Teltek-múltak a napok, és én akaratlanul is részese lettem egy különleges történetnek, melynek főszereplője egy laposfarkú színpompás rozella fiú volt, akire minden nap új élmények vártak, és aki élvezte és kereste ezeket reggeltől estig. Egy idő után már megfigyelővé váltam, a titkok megörökítőjévé kamerámmal. Láttam, ahogy megértette a verebek és a rigók pánikszerű meneküléséből, hogy a rőt színű, puha talpú settenkedőtől félni kell. Ezért az éjszakákat a nyolcméteres fenyőfa legtetején töltötte, mert oda nem merészkedett fel senki. Láttam, ahogy barátot keresett és talált egy feketerigó fiúban. Mulatságos volt, ahogy mindig igyekezett gyászruhás barátja mellé ülni az ágon, az pedig kicsit méltatlankodva figyelte a színes betolakodót. Aztán egy idő után már együtt járták be a kert legeldugottabb részeit, ízletes falatok után kutatva. Egyet a rozella soha nem tett. Nem követte a barátját meg a csivitelő verebeket, amikor azok a kert gyepére leszállva keresgéltek táplálék után. Ez azért meglepő, mert hazájában, Ausztráliában, de a honi röpdékben is naphosszat képesek a talajon kapirgálva élelmet kutatni.
Három hónap telt el. Az augusztus végi nap már sokat veszített erejéből lassan belátva, hogy a nyár helyét – ahogy az felénk lenni szokott – lassan átveszi az ősz. A rozella fiú mintha megérezte volna a közelgő változásokat, egyre többször kereste a társaságomat. Már elfogadta tőlem az apróra vágott sárgarépát, a padra szórt magokat. Készítettem egy ládacsapdát, és amikor már bátran bejárt alá enni, befogtam a kis csavargót. Egyáltalán nem méltatlankodott, sőt örült a jó társaságnak, hiszen újra a családjával lehetett.
Most, amikor e sorokat írom, már választott párjával készül a családalapításra. S ki tudja, talán néhány hónap múlva felcseperedő fiókáinak esténként különös kalandjairól mesél.

Fedor Vilmos

A következő lapszámokban e cikk szerzőjének képes beszámolói a világhírű kuala lumpuri és szingapuri madárparkokba kalauzolják olvasóinkat. (A szerkesztőség)

« vissza oldal teteje Küldje el ismerősének
 
  2009 © MG Bt. · Minden jog fenntartva. 4brainz - webdesign & development | weboldalsablonok.hu