Megtörtént eset

 Kézzel neveltem az aráimat, és nagyon lassan ment az etetés. Gondoltam me­g­gyorsítom a dolgot: levágtam egy 3 centis infúziós csövet, ami kb. 4 mm vastag volt, és ráhúztam a toldalékot a fecskendőre. Felszívom a tápot és nyomni akarom a csőrébe, de a Tihamér lekapta egyből, és már le is nyelte! Na, megállt az ütő bennem, most mit csinálok, a többi négy ott vár sorára! Meg aztán elpusztulhat, a této­va másodpercek után cselekednem kell, kerestem egy mérettel vastagabb csövet, levezettem a begyébe és langyos vízzel, fecskendővel kifejtettem a tartalmát szegénynek a begyéből! Na, evvel a csővel próbáltam úgy játszani, hogy beledugom a bent lévő csőbe, de sajnos nem ment, kénytelen voltam telefonálni az Imre barátomnak, hogy segítsen, és elmentem hozzá. Próbáltuk ketten dugdosni a bent lévő csőbe, vékonnyal, vastaggal, de sehogy sem sikerült. Már eltelt két óra, és még mindig ott álltunk. A madár már remegett, mint a kocsonya! Rájöttünk, hogy a begyfal mindig a csövek közé kerül, és ezért nem tudjuk összedugni, hát pihentünk egyet, meg a madár is. Ahogy ott nézelődök, bevillant valami: megláttam a védőgázas hegesztőt, a huzal kb. 1 mm, és gyorsan levágtam egy darabot kúpos fogóval. A végét behajtottam a bent lévő csődarab vastagságára, és igyekeztem levezetni a Tihamér nyelőcsövén a begybe! Közben a másik kezemmel fogtam a kicsi csövet, nagy nehezen beletoltam a huzalt, és nagy imádkozás közepette húztam kifelé. Csak most ne csukja össze a csőrét! Tihamér mintha tudta volna, szépen tátva hagyta, és mit ad Isten kihúztam! Hatalmas megkönnyebbülést éreztem, mert a lelkemen száradt volna Tihamér élete!
A tanulság az, hogy nem szabad türelmetlenül a madárral bánni, szeretve gondosan ápolni kell, mert meghálálja. Hát én így jártam, és Tihamér azóta él, virul, boldog.

Bak István