|
Kedves Madárbarátok! Most egy olyan alcsaládot szeretnék górcső alá venni, akikről elég ritkán esik szó, ha kakadukról hallunk. Ez az alcsalád a hollókakadu formák, melynek a papagájtartók körében oly nagy népszerűségnek örvendő nimfapapagáj is a részét képezi. Az alcsaládba 4 nem és 8 faj tarozik.
Elsőként nézzük a sisakos kakadut (Calllochephalon fibriatum). A hollókakadukat a valódi kakadukkal ez a csókanagyságú (30-32 cm) madár köti össze, amely Callochephalon nem egyetlen képviselője. Angol nevét Gang-gang cokcatoo-t az Új- Dél Wales-i Wirandjurik elnevezése ihlette. (Mint oly sok aboriginal madár (és egyéb állatnév) ez is hangutánzó szó.) Uralkodó színe a sötét palaszürke, de a tollak szegélye szürkésfehér (olyan látszatott kelt, mintha pikkelyei lennének). Feje, tarkója, pofája és szemkápráztató bóbitája a hím egyednél skarlátvörös. A tojók szemmel láthatóan egyszerűbb öltözetet viselnek, inkább palabarna-szürkék és mind a fejük mind a bóbitájuk is szürke. Tudományos neve azt jeleneti „szép fejű”, mely finom szállakból álló, különleges bóbitájára utal. Ritka madár őshazájában, Ausztráliban.
A kontinens délnyugati részén, Tasmániában a Kenguru-szigeten, valamint a King-szigeten fordul elő. Hegyvidéki erdőkben él 2000 méteres magasság alatt. Általában kisebb csapatokba, kolóniákba verődve üldögélnek a fák tetején. Kedvelik az eukaliptusz és az akáciak magvait. Költési időszakban rovarokat és lárvákat is fogyasztanak. A szaporodási ciklusuk október és január közé tehető. Fészkét többnyire vízközelbe, öreg eukaliptuszok odvába építi. Fészekalja 2-3 tojásból áll, melyeken 30 napig kotlal. Kirepülési időszak 50-60 nap, de a fiatalok sokáig a szülőkkel és csapattal maradnak. Különlegességét bóbitája ékességén túl az adja, hogy a többi kakadutól eltérően egyedül náluk figyelhető meg látványosabban az ivari dimorfizmus. (A lentebb említett holló és gyászkakaduknál kevésbé szembetűnő a nemi kétalakúság, a valódi kakaduformáknál, szinte teljesen hiányzik).
A hollókakaduk vagy ahogy az őslakosok nevezik őket gering-gorák, a legnagyobb testű kakaduk közé taroznak. Hosszuk elérheti a 68-72 centimétert is. Ausztrália minden vidékének, az északi parttól egészen Tasmániág megtalálható az adott részre jellemző faj. A Calyptorchynchus alnembe két fajt sorolnak: a piros farkú gyászkakadut (Calyptorchynchus banskii) valamint a barnafejű hollókakadut (Calyptorchinchus lathami). Az nemzetség tudományos nevét egy francia zoológus: Anselme Gaetan Desmarest adta két görög szó: a calyptos (rejtett, fedő) és a rhynchos (törés, ormány) szavak összevonásával 1826-ban.
A piros farkú gyászkakadu, Banks-kakadu (Az elnevezés John Lathamtől származik, aki az angol botanikus Sir Joseph Banks tiszteletére keresztelte el, először Psittacus banksii-nek) nagy, tiszteletet parancsoló éjfekete madár, rövid bóbitával, mely inkább csak akkor látható, ha a hímek imponálni akarnak a tojónak. A hím, uralkodó színe fénylő fekete, farktollai középen széles skarlátvörös szalaggal díszítettek. A tojó gyászfekete egyenruháját finom, aranysárga pöttyözöttség töri meg, hasi oldalát keskeny aranybarna szegély díszíti. Farktollai a hímmel ellentétben, sárga, vörösessárga, vagy vörös alapon fekete keresztcsíkkal tarkított (attól függ melyik alfaját nézzük). Testhosszuk 60-65 centiméter. Ausztrália három különálló területén honos. Észak-Ausztráliában, Új-Dél-Walesben és Victoriában. A többi kakaduktól eltérően kisebb csoportokban járnak (4-8 egyed). Valamennyi fán megtalálható, de leginkább a gumifák, diófélék bogyóit és virágait fogyasztja szívesen. Fészkelő helynek, vízközelben álló hatalmas fák odvait választja. A kotlási időszak 30 nap. Egyedül a tojó kotlik, de a hím közben gondozza őt, eteti. Kirepülés idő három hónap, de a fiatalok gyakran évekig a családdal maradnak. A költési időszak inkább a nyári hónapokban, Új- Dél Walesben pedig az őszi-téli időszakra esik. Érdekesség, hogy a Tiwi-szigetcsoporton élő törzsek úgy tartják, hogy a piros farkú gyászkakadu kíséri a holtakat a „túlvilágra”.
A barnafejű hollókakadu a Calyptorchynchus alnem egyik kisebb testű faja. Tudományos nevét John Latham ornitológusról kapta, amelyet egy holland természettudós: Coenraad Jacobs Temminck adott a fajnak. Sokban hasonlít a fent említett piros farkú gyászkakadura. Uralkodó színe a fekete, és szintén megtalálható farktollain a jellegzetes skarlátvörös minta. Testhossza azonban csak 47-50 centiméter. Tojója kávébarna, fején és pofáján citromsárga foltokkal díszítve, farktollain ugyancsak fellelhető a vastag élénkvörös színű szalag. Queensland-ben, Victoriaban és a Kenguru-szigeteken honos. A nyitottabb erdőségeket kedveli, és előszeretettel fogyasztja kazuárfa magjait. Fészkelőhelyként előnyben részesíti a cukor gumifákat, amelyek bőséges vízlelőhelyek mellett nőnek.
A Zanda alnembe 3 faj sorolható: a sárga fülű gyászkakadu vagy hollókakadu (Calyptorhynchus funereus), a fehér fülű gyászkakadu (Calypthorhynchus baudini) és a fehér farkú gyászkakadu (Calyptorhynchus latirostris).
A sárga fülű gyászkakadu nagy testű (68 centiméter) barnásfekete színű madár. Tollainak szegélye sárga, az alhasi tollai fakóbb árnyalatúak. Farktollain (a két középső kivételével) sárga alapon fekete pettyekkel díszítettek. Fülfoltja aranysárga.
A hímek tollazata élénkebb, mint a tojóké. Nagy, erős csőrével rovarok és lárvák után kutat a fák kérge alatt, de előszeretettel fogyaszt bogyókat, nektárt és egyéb magokat. Néha több ezres létszámú csapatokba verődve rója Ausztrália keleti és délkeleti szegletének erdős, bozótos területeit. Szaporodása nagymértékben függ a csapaték mennyiségétől. Olykor előfordul, hogy csak kétévente költ ki egy-két fiókát. Utódai 30 napi kotlás után kelnek ki, és még további 3 hónap is eltelik, mire kirepülnek. A táplálék mennyiségétől függően van, hogy csak az első fióka éli meg a kirepülést, a kisebbik elpusztul. Négy éves kora környékén éri el az ivarérettséget, Dharawal nyelven Ngaoaraa-nak, Új-Dél-Walesben pedig Wy-la-nak nevezik az ausztrál őslakosok.
A fehér fülű gyászkakadu egyedül Ausztrália délkeleti részének kicsiny csücskében fordul elő a Murchinson folyótól délre Peth, Albany és a Margaret folyó közti területeken. Testhossza 56 centiméter. Tollazata kékesfekete, fehér szegéllyel. Fülfoltja fehér, mely egyedül a tojókon figyelhető meg, szemgyűrűjük fehér. A hímek fülfoltja halványabb, szemgyűrűjük rózsaszín. Főleg magokkal táplálkoznak, nagyon szeretik a Marri eukaliptuszt, a Banksia és Dryandra terméseit. Tudományos nevüket Nicolas Baudin francia kutatóról kapták. Hosszú életkort élhetnek meg, 1996-ban feljegyeztek egy 47 éves példányt is. Az öregebb (230-300 éves) karri, a marri és a jarrah eukaliptuszok odvaiban szeret fészkelni, de mivel ezek száma az utóbbi időkben vészesen lecsökkent, így a faj jövője kétségessé vált.
A fehér farkú gyászkakadu küllemre kísértetiesen hasonlít az utóbbi fajra, de elterjedése nagyobb terültet ölel fel, mint rokonáé. Ausztrália délnyugati területein honos: Three Springs és Stirling Range között, valamint nyugaton Cataby-től Ton Rover-g. Testhossza 53-58 centiméter. Tollazata gyászfekete, sötétszürke fehér szegéllyel, farktollának egy részét fehér sáv díszíti. A fajt először egy ausztrál természettudós Ivan Carnaby jegyezte fel 1948-ban. Az ő emlékét őrzi a faj angol neve : Carnaby’s black cockatoo. A fülfolt a tojóknál élénkebb, míg a hímeknél halványabb. A tojók szemgyűrűje szürke, a hímeké halvány rózsaszín. Kiváló fészkelő helyet biztosít számára a Wandoo eukaliptusz valamint a Salamon gumifa, de nagy versengés folyik értük a nyugati corellákkal és a rózsás kakadukkal. Táplálékát 50 fajta őshonos növény alkotja, de elsősorban a proteák valamint a banksiák, hakeák és grevillea-k virágai, másodsorban mirtuszfélék és eukaliptuszfélék magjai alkotják.
A rózsás kakadu (Eolophus roseicapilla) az Eolophus nem egyetlen képviselője. A nemet először a francia természettudós, I. Napóleon unokatestvére Charles Lucien Jules Laurent Bonaparte jegyezte le. Nagy térségben elterjedt endemikus fajnak számít Ausztráliában és Tasmániában. Angol neve a Galah a bennszülöttek (Yuwaalaray dialektus) Gilaa elnevezésből ered.
Az ausztrál szlengben a galah kifejezés bolondot,idiótát jelent, amelyet Paul Hogan „Crocodile Dundee” előszeretettel használt műsorában a Stand Up Hoges-ben. A hollókakadukhoz mérve kis testű (35 centiméter), bóbitája, fejeteteje fehér vagy világos rózsaszín, arca, tarkója és nyaka sötét pink, szárnyai és a háta acélszürke, farktolla sötét palaszürke árnyalatú. A nemeket íriszük alapján lehet megkülönböztetni, a hímeké sötétbarna, a tojóké vörösesbarna színű. Fákkal tarkított, nyílt térségeket kedveli. Az ausztráliai utazók mindennapos élménye lehet a megművelt területek földjein több száz fős csoportba verődött rózsás kakaduk látványa. Táplálékukat a földön keresik, melyek gabonafélékből és egyéb magokból, rovarokból, rügyekből állnak.
A hollókakadu formák alcsaládjának legkisebb tagja a nimfapapagáj (Nymphicus hollandicus), Nymphicus nem egyelten képviselője. Testhossza 32 centiméter, alapszíne palaszürke. Feje, homloka és pofája citromsárga, arcrészén narancssárga fülfolt található. Bóbitája a csúcsánál finoman elkeskenyedő, mely túlnyomórészt szintén citromsárga, szürkés díszítettséggel. Az első európaiak, kik élőben láthatták e csodás madarakat, valószínűleg James Cook kaptány legénységeinek tagjai voltak. Coock egyik tisztje John Latham az angol orvos és ornitológus 1781-ben tarajos papagájként tesz említést a fajról. A nimfapapagájt először a skót író és természettudós: Robert Kerr próbálta osztályozni 1792-ben. Ő a Psittacus nembe sorolta Psittacus hollandicus néven. De véglegesen csak egy későbbi természettudós: a német Johann Georg Wagler rendszerezte, aki átsorolta egy saját külön nemzetségbe, és Nymphicus hollandicus névre keresztelte 1832-ben. Tudományos nevük a görög „nümfé” szó (a görög mítoszok erdőlakó nimfái után, azok nőiességét, kecsességét szimbolizálva keletkezett) és „hollandicus” Ausztrália akkori elnevezéséből (Nova Hollandia, Új Hollandia) összevonásból ered. Az aboriginek „weero”-nak vagy „quarrion”- nak nevezik őket (hangutánzó szó). Átmeneti alaknak számít a kakaduk és a laposfarkú papagájok között. Ezen madarak Ausztrália belsejének, elsősorban a nyílt, bozótos, száraz területeinek endemikus lakói. Hatalmas csapatokban vándorolnak, amin belül a párok szorosan összetartanak. Elsősorban reggel és késő délután aktívak. Ilyenkor keresnek maguknak táplálékot, mely javarészt fűmagvakból (kengurufű és vad kanárifű, fénymag) áll, de nem vetik meg a mezőgazdasági növényeket sem (elsősorban búza). A költési időszakban hangyatojásokat is fogyasztanak. Napközben a nagy forróságban inkább a fákon pihennek. A nimfapapagáj először októberben költ (ekkor ott tavasz van), majd másodszorra karácsony előtt vagy után. Fák odvába fészkel, fészekalja 6-8 fehér tojásból áll. A hím is részt vesz a kotlásban és a fiókanevelésben egyaránt. Körülbelül 21 napnyi kotlás után a fiókák 6-7 hét múlva repülnek ki.
Szűcs Luca
szucs.kistalpi@gmail.com |
