2020. augusztus 7. Péntek  ·  Eddigi látogatók: 1,878,563  ·  Online: 91
Díszmadár Magazin menü
Magazin archívum
2015.
04  05  12 
2014.
01  02  10  11 
2013.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  12 
2012.
01  02  03  04  05  06  07  09  10  11  12 
2011.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2010.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2009.
01  02  03  06  07  08  09  10  11  12 
2007.
01  02 
2006.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2005.
01  02  03  04  06  12 
2004.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  11 
2003.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2002.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2001.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2000.
01  03  04  05  06  07  08  10  11 
1999.
01  02  03  04  05  06 
Keresés
Vasi Magazin ajánló
Díszmadár Magazin ajánló
Partnereink
Prospektus Nyomda Veszprém
[ Partnerek ]
Hírlevél
Linkajánló
Díszmadár Magazin - Cikkek  
     
 
Fejezetek a papagájtartás kultúrtörténetéből (27.)
Nyomtatható változat!

Papagájok, mint útitársak

A szelíd, vállon ülő papagájok sok kalózos filmben jelennek meg és dobogtatják meg a madárbarátok szívét. Kultúrtörténeti sorozatunk mai állomásában olyan forrásokat teszünk közzé, amelyekben a papagájok útitársakként szerepelnek.
A századforduló táján sok más utazóhoz hasonlóan az etnológus Schmidt is teljes elragadtatással nézte a dél-amerikai indiánfalvakban a szelíd, nagytestű arákat. Távozásakor elhatározta, hogy magával visz egyet hazájába. A madár nagyon jól tűrte a hosszú hajóutat, mindig a gazdája mellett tartózkodott, aki sokat kurkászta annak fejét.
A bonyodalmak akkor kezdődtek, amikor az utazók elhagyták a hajót. Schmidt arról számol be, hogy a szállodában az útközben Arita névre keresztelt madara komoly konfliktusba keverte. Egyik este, amikor Schmidt kiment a városba, a madár önállósította magát és kiszabadult kalitkájából. Amikor Schmidt hazaért, Arita már a szoba faberendezéseit aprította. (Schmidt, 1905)
Koch-Grünberg is magával vitte szelíd aráját a hajóútjaira. A Bolaka névre hallgató madár ebben az esetben is nagyon jól tűrte a változatos életmódot, az embert és madarat próbáló körülményeket.
A kameruni őserdőben a vadász Zwilling egy csapat szürke jákóra bukkant. Így tudósít élményéről: „Magas fák csúcsán szürke papagájok fészkeltek. Nagy vágyat éreztem arra, hogy egy ilyen madarat birtokoljak, ezért gondosan kiválasztottam egy őserdei óriást, amelynek odvában már majdnem röpképes fiatal állatokat láttam, és kivágattam azt a bennszülöttekkel. A hatalmas őserdei fa irdatlan robajjal vetette el magát, magával tépve a szomszédos fákat és az azokra kapaszkodó liánokat is. Az odúban két sértetlen madarat találtam, a harmadik a fa kidőlése során halálos ütést kaphatott. Ezek a szürkepapagájok már majdnem kirepültek az odúból, így vigyáznom kellett, nehogy elszökjenek tőlem. Jako és Jakobozy, ahogyan az okos kis jószágokat elneveztem, hamar nagyon barátságossá váltak és elkísértek utazásaimon az Adamaua fennsíkra. A menetelés során a papagájok a négerek fején hordott trópusi koffereken trónoltak. Szabadon és urasan ültek ott a magasban és csak akkor mozdultak el helyükről, ha egy ág, vagy odanyúló lián erre kényszerítette őket. A táborban Jako és Jakobozy azzal szórakoztak, hogy engem írás vagy olvasás közben zaklattak. A szék két oldalán másztak fel hozzám, és addig nem hagytak békén, amíg el nem kezdtem velük játszani. Mindennél jobban szerették a simogatást. Az étkezéseknél a papagájok soha sem hiányoztak. Mint minden más állat, ők is megkapták az adagjukat. A megrágott csirkecombok csontjait finoman szétszedték és kis darabokra aprították. Érdekes módon a repülés nem vonzotta őket különösebben. Egy alkalommal azonban, amikor Jako a munkában úgy zavart a csipkelődésével, hogy már nem tűrhettem tovább, megragadtam a szürkepapagájt és feldobtam őt a levegőbe. Láss csodát, a madár repült és repült, majd eltűnt az erdőben… Arra gondoltam, a csavargó hamar vissza fog térni. Elérkezett az este és Jako még mindig nem jött vissza. Várakozásomat a következő nap sem koronázta sikerrel. Ezért aztán riasztottam az egész falut és nagy jutalmat ígértem a lakosoknak, ha élve visszaszerzik nekem a szürkepapagájt. Szerencsére más szürkepapagájok nem tanyáztak a környéken. Mivel a fennsíkon voltunk, ott ez a faj nem fordult elő. A harmadik napon néger fiúk sértetlenül visszahozták Jakot, aki egy fán ült és hangos rikácsolással hívta fel magára a figyelmet. A kutyákkal jól kijöttek a papagájok, csak a majmokat szerették kevésbé. Ez utóbbiak ugyanis gyakran megijesztették őket, mert mindig a szép piros tollaikat akarták megfogni.“ (Zwilling, 1939)
Úgy Zwilling, mint sokan mások is, semmilyen gátlást nem éreztek aziránt, hogy a szürkepapagájok fészkelőfáját kivágják és kirabolják a fészket még azon az áron is, hogy egy madarat fel kell ezért áldozniuk. A szerző természetismerete is komoly kívánnivalókat hagy maga után. A szökevény papagájnak semmi oka nem lett volna visszatérni gazdájához egy teljesen ismeretlen helyen. Ha mégis visszament volna, az merő véletlen lett volna.
Emin Pascha, aki közép-afrikai utazásai során a 19. század második felében többek között madarakat is gyűjtött. A levadászott, begyűjtött példányok mellett élő madarakat is tartott magánál. Egyszer megjegyezte a naplójában: „A papagájaim a kiabálásukkal nagyon felkeltik az emberek ellenszenvét. Sehol sem jó nekik, csak a saját kunyhómban, ott is a legszívesebben az asztalon, de ha lehet, magán a székemen ülnének.“ Azt is megjegyzi, hogy nagy örömet jelent számára nézni, amint szürke jákói gondtalanul rágják a friss kukoricacsöveket. (Emin Pascha, 1883)
Nem mindenki volt felkészülve azokra a kihívásokra, amelyek egy ilyen madár tartásával járnak. Ez történt többek között Myers-szel, aki a Rio Napo folyót járta be hajójával. Nagyon szeretett volna egy piros arát, amit azután meg is szerzett, egy vágott szárnyú, vadon befogott példány „személyében“. A madár szép volt ugyan, de egyáltalán nem volt kedves. Gyakran elszökött gazdájától és a hajó kunyhójának tetejét kikezdte. Ráadásul még a vízbe is beleesett néhányszor. Végül azután megelégelték a dolgot és rövid úton végeztek a madárral. A tetemet azután eladták egy múzeumnak. (Myers, 1871)
Nem minden utazó szerette a papagájokat. Így volt ezzel Lange, akit meghívtak egy Amazonas menti faluba vacsorára. A ház konyhájában egy gerendán egy gyönyörű nagy piros ara ült. A madár olyan mozdulatlanul ült, hogy Lange kitömött madárnak nézte. A madár azonban olyan eleven volt, hogy még az ujjába is csípett, amikor Lange kinyújtotta felé a kezét, hogy megérintse a farkát. Ő maga nem is tartott papagájt, mert azt tartotta, a madár éppolyan buta és rosszindulatú, mint amilyen szép. (Lange, 1912)
Hogy jó útitársak-e a papagájok? Úgy tűnik, ez inkább a gazdáikon múlik, semmint a madarakon. Mindenesetre a kalózok vállán ülő ara látványa nem is áll olyan távol a valóságtól.
 

Mihalec Gábor
(Maja Müller-Bierl nyomán)

« vissza oldal teteje Küldje el ismerősének
 
  2009 © MG Bt. · Minden jog fenntartva. 4brainz - webdesign & development | weboldalsablonok.hu